Utolsó frissítés: 03.11.28. 10:24 GMT
A legendás magyar - angol 6:3

Puskás volt a csapatkapitány
Ötven éve annak, hogy az angol futball szentélyében, a Wembleyben a magyar válogatott -ma talán úgy mondanánk- porig alázta az angolokat. 6:3-ra győzött akkor az aranycsapat, és jóllehet azóta egyszer, Koplárovics Béla jóvoltából egy magyar csapat elkönyvelhetett egy majdnem hasonló sikert az angolok, pontosabban a Manchester United ellen, az aranycsapat heroikus győzelme azóta is a futballtörténeti csúcs, a viszonyítási pont a focit szeretők számára. Brian Glanville-t, a Times sportújságíróját, és az aranycsapat avatott ismerőjét Láng Balázs, a BBC munkatársa arról kérdezte, hogy miért számít mindmáig futballtörténeti mérföldkőnek az 50 évvel ezelőtti találkozó.

 

Brian Glanville: Azért fontos, azért mérföldkő, mert a magyar volt az első külföldi csapat - Írországon kívül, amely szintén megverte Angliát - szóval ez volt az első ízig-vérig külföldi csapat, amely angol földön megverte Angliát. És ahogy ezt tette, az pusztító erejű volt. Ragyogó volt ez a magyar csapat, ízekre szedte az angolokat, és a 6:3-at még egy 7:1 is követte Budapesten.

 

BBC: Kíváncsi volnék, hogy vajon kívülről tudja-e a játékosok nevét?

 

Brian Glanville: Igen.

 

BBC: Akkor tessék, sorolja fel!

 

Brian Glanville: Buzanszki, Lantos, Prosics, Puskás, Kocsis, Hidegkúti, Bozsik, Cibor …

 

BBC: Fantasztikus! És arra emlékszik, hogy akkor, 50 évvel ezelőtt, hogyan is tálalta a média ezt az eseményt?

 

Brian Glanville: Akkoriban Olaszországban éltem, de itt, Angliában ezt nemzeti katasztrófának állították be. Hatalmas volt a fájdalom, és az az érzés uralkodott el, hogy az angol futball zsákutcába jutott és valamit tenni kellett. Fokozatosan tettek is valamit - nem azonnal, az elején még nem vonták le a tanulságokat. De aztán feladták az avítt edzésmódszereiket, hogy a játékosoknak körbe-körbe kellett galoppozniuk a pályán...labda nélkül, mert úgymond, ha hét közben nem látták a labdát, akkor a hétvégén annál lelkesebben rúgták. Mindez persze felvetette a kérdést: honnan tudták ezek után, hogy mit kellett csinálni a labdával? Szóval nagy jelenség volt ez a csodálatos magyar csapat, és én elég jól ismertem, mert akkoriban Rómában éltem és láttam, ahogy Magyarország 4-0-ra megverte az olaszokat. Írtam erről egy cikket a Sports Weeklynek és figyelmeztettem az angol csapatot, hogy vigyázzon, amikor a magyarok a Wembleybe jönnek! Tudtunk erről a csapatról, mert megnyerte az olimpiát is és különleges emberek játszottak benne, különleges taktikát követve.

 

BBC: Volt ennek a meccsnek akkoriban - a britek számára - politikai mellékzöngéje?

 

Brian Glanville: Abszolúte semmi. A magyarok egy kommunista országból jöttek, és nálunk eléggé bizalmatlanul, sőt gyűlölettel viszonyultak a kommunizmushoz, de szerintem Magyarországra nem úgy tekintettek, mint egy kommunista válogatottra. Ez egy magyar csapat volt és semmi mást nem gondoltunk róla.

 

BBC: A két csapat tagjai néha-néha találkoznak, már úgy értem azok, akik még életben vannak. De vajon miért tartják fenn a kommunikációt?

 

Brian Glanville: Hát, szerintem erős a nosztalgia. Megismerték egymást, a futball számára pedig ez történelmi esemény volt. És persze Magyarországnak kellett volna megnyernie 1954-ben a Világbajnokságot, de mint tudjuk, sajnos nem nyerte meg, főképp azért, mert Puskás lesérült, mert a nyitómeccsen lerúgták - aztán pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a döntőben játsszon, amikor nem kellett volna neki.

 

BBC: 1953 óta egyetlen egyszer ért el magyar csapat nagy sikert angol gárda ellen, mégpedig amikor a ZTE tavaly 1-0-ra megverte a Manchester Unitedet. Ön mit gondol a magyar futball hanyatlásáról?

 

Brian Glanville: A lényeg az, hogy eme szenzációs győzelem után mindenki megpróbált magyar módon játszani. Ki is jött egy könyv "Tanulj játszani magyarul" címmel. Mindenki azt mondta: a magyarok tudják, hogy kell csinálni, kidolgozták a nyerő formulát. A jó öreg Jimmi Curbain, aki lefektette azokat az alapokat az első világháború idején, amelyekhez a magyarok még mindig tartották magukat - ő is a nézők között volt. Igazából az volt a helyzet, hogy egyszerre három-négy remek játékossal is egyszerre rukkoltak ki. Puskás, Kocsis, Hidegkúti, Bozsik, Cibor és... nagyszerű csapat voltak. Aztán jött az 1956-os forradalom, persze Puskás, Kocsis, és Cibor külföldön találta magát, nem is mentek vissza és azután persze lejtőre került a magyar futball. Mire eljött az 1958-as VB, már nagyon átlagos volt a magyar csapat, Hidegkúti megöregedett és lelassult, Bozsik megöregedett és lelassult. Emlékszem, Svédországban néztem a meccseiket. És akkora eléggé piszkos módon kezdtek el játszani: rugdosták az ellenfeleiket. John Charlest, aki nagyszerű walesi középpályás volt, brutálisan lerúgták, amikor Magyarország veszített a kis Walesszel szemben és nem játszhatott Brazíliával a döntő fontosságú negyeddöntőben. És azért is került azután lejtőre a magyar futball, mert visszatekintve azt látjuk: nem az történt, hogy a magyarok megtalálták a varázsreceptet az edzéstervükkel, meg a taktikájukkal, hanem valójában az történt, hogy egyszerre tudtak pályára küldeni több, nagyszerű játékost. Később, még mindig nagyon jól játszottak a 66-os világbajnokságon, Albert Flóriánnal, Benével, Fazekassal, de azt hiszem az volt az aranycsapat titka, hogy több, nagyszerű játékossal tudtak kirukkolni.

 

BBC: 1986-tól különösen rossz passzba került a magyar futball...

 

Brian Glanville: Igen tudom

 

BBC: Mit gondol: mi jelenthet kiutat a magyar foci számára?

 

Brian Glanville: Hát, én ezt nem tudhatom. Elég sokat jártam oda, de általában amiatt, hogy a bírók körében előforduló korrupció ügyében nyomoztam és a szálak Magyarországra vezettek, a jó fiúk és a rossz fiúk esetében is. Nem is tudom, nagyon nehéz megmondani. Biztosan visszatérnek majd valamikor. Magyarország nagy futtballország, de a kis országok általában hullámvölgyeken mennek át, de nem mernék tanácsokat adni, vagy elemezni.

 


© BBC